Steve Vai: A pogányság és a kereszténység közötti vékony mezsgyén

A világnak gitárhős, nekem az egyik legfontosabb hősöm. Tanító. Mentor. Példakép. Egy kivételes zenész, aki emberségével érintett meg először, és csak ezen keresztül értettem meg igazán alkotói géniuszát.

Sokszor találkoztam vele lemezei, koncertjei magyarországi promóciója kapcsán, így nem a kettőnk eszmecseréjéről szóltak ezek találkozások, hanem róla. Ő volt a főhős, én csak a helyi segítő, de ezzel a szereppel is maximálisan elégedett voltam. Egész pontosan hálás a sorsnak, hogy ott lehetek. Hálás Szűts Lászlónak, hogy lehetővé tette, hogy 1996-tól immár 24 éve a Sony Music kötelékében dolgozhassak.

Egész fiatal koromtól kezdve tudtam Steve Vairól, az alkotásairól, a közreműködéseiről, de nagyon sokáig idegen volt számomra. Konkrétan az Alien Love Secret-ig. Tudtam, hogy zenélt Frank Zappa-val, de túl fiatal voltam, hogy értékelni tudjam azokat a zenei kísérletezéseket. Barátok mutatták a David Lee Roth albumokat, amelyeken ő gitározott, de Diamond Dave nem vált nagy kedvencemmé. Viszont számomra Steve Vai miatt volt izgalmas a Slip Of The Tongue című Whiteshake album 1989-ben. Hallottam a Passion & Warfare, de csak a The Audience Is Listening rögzült igazán, talán a klipje miatt. A Sex & Religion album sem szólított meg, de a 1995-ös EP-t már szerettem. Rajongóvá még nem váltam, de a Fire Garden promóciójába már nagy lelkesedéssel, maximális tisztelettel vetettem bele magamat marketing koordinátorként a Sony Music magyarországi csapatának tagjaként.

A Fire Garden ismertetőjét már én írtam a Sony Music havi újdonságértesítőjébe, és a budapesti és vidéki kereskedelmi bemutatókon nagy hittel meséltem a lemezboltosoknak a hamarosan megjelenő albumról. A mai zeneipari struktúrához képest döbbenetes visszagondolni, hogy akkoriban nem a koncertek jelentették az előadók fő bevételét, hanem a lemezek. Sok esetben előbb jutott el egy művész Magyarországra az új kiadványának promóciója kapcsán, és csak később mertek a helyi promóterek koncertet szervezni az így feltérképezett új piacon.

Egy ilyen lemez promóciós látogatás alkalmával találkozhattam Steve-vel először. Az volt a feladatom, hogy fogadjam őt és feleségét a repülőtéren, és kísérjem el őket a szállodájukba. A saját kis kocsimmal mentem ki Ferihegyre. Egy háromajtós Fiat Puntoval, amelyben még légkondi sem volt. Amikor megérkeztek, megkérdeztem őket, hogy béreljek-e nekik egy elegáns taxit vagy – számomra is érthetetlen módon felvetettem, hogy – esetleg csatlakoznak hozzám. Azonnal rávágta, hogy jönnének velem. Közvetlensége, puritánsága nagyon megkapó volt. A reptérről a szállodába vezető út pedig felejthetetlen élmény. Egy elképesztően érdeklődő úriembert ismertem meg benne, aki meghatározó élmények egész sorával tette gazdagabbá az életemet.

A legapróbb gesztusai is mély benyomást tettek rám. Bár akkoriban nem értettem, és egy kicsit zavarba is hozott, ahogy imára zárt tenyérrel, apró meghajlással köszöntette a másikat, a mozdulat eleganciája, a belőle áradó tisztelet, csodálatra késztetett. Ma már tudom, hogy a buddhista tanítványok ezzel a mozdulattal jelzik a másik felé, hogy látják a másikban a jót, és tisztelettel adóznak neki.

Ahogy megélt minden pillanatot, minden tanításnál hatásosabb volt. Emlékszem, ahogy egy alkalommal sétáltunk fel a Budai Várnegyedbe vacsorázni, a Halászbástya tövében egy cigány hegedűs muzsikált. Steve megállt, teljesen átadta magát a zenének, majd továbbsétálva szakértő szavakkal méltatta nekünk a hallottakat. Olyan mélységeit érti ő a zenének, amiről álmodni sem tudtam akkoriban. Most is inkább csak érzem, mint értem azt, amiről például az első budapesti koncertje előtt a rajongói klub számára szervezett kérdezz-felelek során arról mesélt, hogy miért a gitár lett a fő hangszere, hogyan függ össze a testünk saját frekvenciája és az általunk kedvelt hangszer saját frekvenciája.

Ugyanakkor nem csupán kivételes zenész, hanem kivételes ember is, aki minden tettével, még az üzleti döntéseivel is példát mutat. Egy Billboard interjúban, a saját kiadójáról szóló részben, tőle hallottam először az 50-50%-o profitmegosztási konstrukciótól, ami drasztikusan különbözik a nagy kiadók működéséből megismert, megtanult megközelítéstől. Annyira megragadott ez a még az üzletben is az igazságosságra való törekvés, hogy amikor 2003-ban saját céget alapítottam, egyértelmű volt, hogy ezt az utat kell járnom.

Az első találkozásunk előtt nem sokkal alapított magyar Sony Music leányvállalatnak nem voltak adatai Steve Vai hazai rajongótáboráról, így minden próbálkozásunk értékes visszajelzés volt a lemezek, későbbi koncertek marketingje kapcsán. Az egyik első közös projectünk egy dedikálás volt az Oroszlánbarlang hangszerboltban, amelyre olyan rengetegen jöttek el, hogy Tóth Tibi, a Hooligans gitárosa, aki első között íratta alá a vádliját, el tudott menni egy tetováló szalonba, és még visszaért a több órás dedikálás végére, hogy megmutassa Mr. Vai-nak az új művet.

És aztán eljött az első budapesti koncert ideje is. Hiába követtem évek óta a pályafutását, sőt dolgoztam érte nagy odaadással, nagyon kevés dal élt a fejemben tőle. Még nem beszéltek hozzám úgy a dalai, mint most. Nem tudtam a dalcímeket sem, pedig minden egyes koncertre igyekeztem felkészülni, de akkoriban nem volt Setlist FM, hogy megnézzem mit játszott az aktuális turné utolsó állomásán az adott művész. Nem volt Spotify, hogy lejátszási listát csináljak belőle magamnak. A dalszövegeket, háttérinformációkat sem lehetett egy gombnyomásra elérni, mint most az interneten. Szóval ott álltam az azóta lebontott Petőfi Csarnok belső nagytermében. A sötétben zúdultak rám a jazzbe hajló komplex kompozíciók. Csodálattal adóztam a virtuozitásának, de elveszettnek éreztem magamat. Aztán jött egy dal, ami semmi korábbihoz nem fogható élményt adott. Valami olyat, amiben azóta sem volt részem. Isten közelségét éreztem, pedig az Isten szó a mai napig zavarba hoz. Később tudtam meg, hogy a dal címe For The Love Of God volt.

Ott értettem meg Steve Vai-t, a szavak nélküli nyelvet, amelyen kommunikál.

Magamat is sokkal jobban értem azóta.

Azon a vékony ösvényen sétálok, mely elválasztja a pogányságot a kereszténységtől.

(Artwork: Csaba Mester)