Chris Cornell szenvedéstörténete

Kristálytiszta az emlék, amikor a Hands All Over videóját először megláttam az MTV-n. Szüleim gödöllői házában az utcára néző nagyszobában a faltól falig, padlótól plafonig terjeszkedő könyvespolc közepén állt a TV készülék, melyen egy rövid ideig elérhető volt számomra a zenecsatorna. Földbegyökerezett a lábam, amikor felcsendült ez a dal. Mivel az audio élmény mindig is sokkal fontosabb volt számomra, mint a videó, ezért egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy ez egy fekete-fehér videoklip. A TV volt az…

A zene viszont nagyon megérintett. Talán csak a King’s X Over My Head című dala volt rám ilyen hatással abból az időszakból és egyértelmű volt, hogy onnantól nagyon figyeltem a Soundgarden minden mozdulatát és igyekeztem visszafelé is kutatni, begyűjtöttem a Screaming Life EP-t és az Ultramega OK LP-t is, sőt később a Deep Six válogatást is MiniDisc-re másoltam magamnak a Sony Music irodában, amikor már ott dolgozhattam a tűz közelében.

A Louder Than Love album jelentős szerepet játszott abban, hogy az 1989-es évet a zenei ízlésem szempontjából a legmeghatározóbb évnek tartom a mai napig. Olyan alkotásokkal együtt formált, mint a Masters Of Reality – Blue Garden és a King’s X – Gretchen Goes To Nebraska lemezei, melyeket a kenderesi Metal Sides fanzine készítője, Kiss András barátom másolt át egy kazettára nekem.

Szintén egy fénymásolt újság készítője, a New Jersey-ben készített The Observation Deck szerkesztője révén ismertem meg a Mother Love Bone zenekart, akiknek több dala is felkerült a Kim által összeállított mix tape-ekre. A csapat egyetlen, Andy Wood énekes tragikusan korai halála után kiadott lemeze, az Apple, minden idők legkedvesebb grunge albuma számomra. Andy halála után egy turnéról hazatérő szobatárs, Chris Cornell, azonnal dalokba (Say Hello 2 Heaven, Reach Down) öntötte fájdalmát és a MLB két tagjával (Stone Gossard és Jeff Ament) jammelni kezdtek Chris dalai és más dalkezdemények alapján. Hozzájuk csatlakozott a Soundgarden akkori, a Pearl Jam mostani dobosa, Matt Cameron és a Pearl Jam leendő gitárosa Mike McCready. Aztán besétált a képbe Eddie Vedder és megszületett a Hunger Strike, majd napvilágot látott a teljes Temple Of The Dog album, ami minden pillanatában méltó Andy Wood-hoz. A Call Me A Dog vagy a Wooden Jesus legalább olyan elementáris erejű, mint a SH2H és a HS vagy az Apple legjobb pillanatai.

Aztán persze jött a Badmotorfinger a Jesus Christ Pose, a Rust Cage, az Outshined, a Searching With My Good Eyes Closed, a Room A Thousand Years Wide, a Face Pollution klasszikusokkal és egy életre Chris Cornell elkötelezett hívévé váltam, ami azért is érdekes, mert elsősorban a gitárosokért rajongok. Dio, Bruce Dickinson, Geoff Tate mellett Chris Cornell a kedvenc énekesem és mind közül a leghosszabb ideig tudott magához láncolni, melyben nagy szerepe van a szövegeinek… Ezt persze csak évekkel később értettem meg, mert Chris szövegeit és magamat is sokkal jobban értem most, mint akkoriban. A zenéjén keresztül viszont átjött mindazt, amit az évek alatt megtanultam tőle, róla. És most is folyamatosan ad, segít, miközben újra és újra hallgatom az életművet.

Ezek után nem lesz meglepő, hogy az 1992. május 22-i Guns ’N’ Roses / Faith No More / Soundgarden koncertre az első, nagyon korán kezdő seattle-i csapat miatt mentem el. A Népstadion brutális méretei, a tömeg, a színpadtól való távolságom miatt nem volt meghatározó élmény, de ott kellett lennem.

A Singles filmet ugyan megvettem DVD-n, de 2018-ig nem néztem meg. Felmentésem van filmekből, videó tartalmakból. Sokkal jobban szeretek olvasni, zenét hallgatni.

Az 1994. március 8-án megjelenő Superunknown már a Metal Hammer szerkesztőségének soraiban talál és engem ért a megtiszteltetés, hogy ismertetőt írjak róla.

És még ebben az évben rengeteg mindent kaptam Chris-től, hiszen az ő közreműködése miatt is a kedvenc Alice Cooper albumom a The Last Temptation. A teljes egészében általa írt Stolen Prayer és a társszerzőként jegyzett Unholy War a két ékköve ennek a hibátlan alkotásnak, melyet bármikor örömmel hallgatok végig az első hangjától az utolsóig. Persze a legjobban a hatos és a hetes nótát várom mindig, melyekben vokálozik is Chris. (Ennek az albumnak köszönhetem, hogy megismertem Neil Gaimant, aki az évek során az egyik legkedvesebb írómmá vált. Nagy becsben tartom a három füzetes The Last Temptation képregényt, melyet két különböző időpontban Alice Cooper és Neil Gaiman is dedikált. Ez utóbbi aláírás miatt egy Black Sabbath koncertről maradtam le, de nem bánom. Megfizethetetlen volt Neil arcát látni, amikor meglátta, hogy Alice Cooper már aláírta a kötetet.)

A Down On The Upside album már teljesen elkötelezett Soundgarden rajongóként talált, ezért nem is tudok kritikát megfogalmazni a könnyedebb hangvételű album kapcsán. Egyértelmű sarokpontja a Soundgarden album szentháromságnak.

Ha az 1999-ben kiadott Morning Euphoria albumon csak a nyitó Can’t Change Me szerepelt volna tizenkétszer, akkor is korszakos műnek tartanám, de a Preaching the End of the World, a Mission és társaik nagy élményt jelentettek, jelentenek számomra a mai napig. (A Can’t Change Me francia verzióját Chris halála után fedeztem fel a Spotify-on. Ínyencfalat.)

És 2003-ban értem el arra a pontra, ahol a szövegek átvették az uralmat a zene felett és lemezről lemezre találtam olyan dalt, ami nemcsak a harmóniák miatt vált meghatározóvá számomra. A Like A Stone című Audioslave kislemeznóta ment először igazán mélyre. Száz százalékig magamra ismertem ebben az attitűdben és azóta is gyakran visszanyúlok ehhez a dalhoz, hogy megtaláljam a belső békémet.

Mivel ezt a lemezt a Sony Music gondozta és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a magyarországi marketingjén dolgozhattam, mai napig élénken él bennem, hogy mennyire szurkoltunk, hogy rádiós szinten megtörténjen Amerikában a dal, hogy arra építve mi is át tudjuk ütni a rádiókon. Hétről hétre készítettük az összefoglalókat, emlékeztetőket az eredményeiről. Annak ellenére, hogy Amerikában aranylemez szintet ért el és a legsikeresebb Audioslave kislemeznek bizonyult, a nagy áttörést nem hozta meg a csapatnak a dal: 31. helyig tudott eljutni a Billboard Hot 100 listán. Ezzel egyébként a Like A Stone Chris Cornell legsikeresebb dala, ide értve a Soundgarden, a Temple Of The Dog és szóló kislemezeket is.Mivel ezt a lemezt a Sony Music gondozta és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a magyarországi marketingjén dolgozhattam, mai napig élénken él bennem, hogy mennyire szurkoltunk, hogy rádiós szinten megtörténjen Amerikában a dal, hogy arra építve mi is át tudjuk ütni a rádiókon. Hétről hétre készítettük az összefoglalókat, emlékeztetőket az eredményeiről. Annak ellenére, hogy Amerikában aranylemez szintet ért el és a legsikeresebb Audioslave kislemeznek bizonyult, a nagy áttörést nem hozta meg a csapatnak a dal: 31. helyig tudott eljutni a Billboard Hot 100 listán. Ezzel egyébként a Like A Stone Chris Cornell legsikeresebb dala, ide értve a Soundgarden, a Temple Of The Dog és szóló kislemezeket is.

Anélkül, hogy a 2007-es Carry On-t újra hallgattam volna, amikor ezeket a sorokat írom, azonnal beugrott ebből az időszakból a Casino Royale című James Bond filmhez írt már címében is zseniális You Know My Name és a döbbenetes Killing Birds és a lélegzetelállító Michael Jackson feldolgozás, a Billie Jean.

A 2009-es Scream-re nem azért haragszom, mint a legtöbben. Egyáltalán nem zavar, hogy Timbaland-dal pop irányba mentek ezzel az albummal, viszont az megbocsáthatatlan, hogy Timbaland nem hozott ki többet Cornell zseniális dalaiból és páratlan hangjából. (Szintén Chris halála után szembesültem azzal, hogy a legcornellesebb lemezzáró hidden track társszerzője az a John Mayer, aki Continuum albumával szintén feliratkozott a legnagyobb kedvenceim listájára.)

2012-ben aztán jött a King Animal album, amely nem okozott csalódás, sőt a jobbnál jobb felvételek sorát egy olyan dal zárja, ami ismét nagyon mélyen megérintett: Rowing.

„Don’t know where I’m going I just keep on rowing
I just keep on polling, gotta row”

És az utolsó szólóalbum, a Higher Truth, melyről a címadó dal szúrt szíven. Azóta is egyre jobban fáj.

Chris Cornell a halálával is adott. Meggyőződést, hogy figyelni kell a másikra. Segíteni kell a gyengébbeket, a betegséggel, drogokkal, alkohollal küzdőket. A halálának hetében éppen sziszifuszinak tűnő erőfeszítéseket tettem valakiért, aki nagyon közel áll hozzám. Akkor kudarcot vallottam, de Chris elvesztése új erőt adott, hogy menjek tovább, hitemet szilárdítsam meggyőződéssé. Nézzek szembe a problémával! Próbáljam megérteni a helyzetet! Találjam meg a megoldást!

Nem sírtam a halálhírén. Talán, mert a még élőkért aggódtam. Talán, mert tudom, hogy örökké velem lesznek a dalai, felvételei. Mindig inspirálni fog.

Ahogy hallgatom a dalait, új és új értelemmel telnek meg számomra még a legnagyobb kedvencek is. Rádöbbentem, hogy mennyire mást jelent nekem a Can’t Change Me, a Like a Stone, a Rowing. Számára ezek nem pillanatnyi melankólikus hangulatok voltak, hanem segélykiálltások. Engem elvarázsolt. Neki fájt. Hallgatom a felvételeit és újabb és újabb csodákra lelek. A CCM francia változata anno elment mellettem, pedig imádom az ilyen verziókat, ráadásul ebben a harmonika szóló fergeteges. Aztán rábukkantam a Songbookra, melynek a létezéséről sem tudtam ezidáig. Izgalmas visszaigazolás. Ott sorakoznak a kedvenceim. És azok a jókedvű konferálások. Csodálatos. Nearly Forget My Broken Heart.

(Artwork: Csaba Mester)