Depeche Mode: Hol a forradalom?
(Depeche Mode rajongásom története. Írd meg kommentben a tiédet!)
Ez a kapcsolat is a mennyben köttetett.
Kamasz koromban nem szerettem a Depeche Mode-ot. Akaratlanul is az ellentáborba sodródtam. Metálos voltam. És voltak a módosok. A középiskolai osztálytársaim között is volt pár óriási fanatikus. Bán Zsolt. Ábrahám Árpád. Schmidt András. Kölcsönösen tiszteltük egymást, de nem nagyon értettük a másikat. Gyakorlatilag csak a Question Of Time ütötte át érdektelenségem falát. Pontosabban, annyira bekerült a fősodorba, hogy kikerülni sem lehetett. A dallama persze tetszett, hiszen ellenálhatatlan, de ezt még önmagamnak sem vallottam volna be tizenöt évesen.
Távolságunk egészen 2013 januárjáig nem csökkent. Munkám révén, mint konkurens kiadó zászlóshajóját figyeltem őket, de meg nem érintettek. Egyszerűen a szintetikus hangok világában idegenül éreztem magamat. Olyannyira, hogy nem is néztem a felszín mögé. A sors érdekes játéka, hogy a Sony Music gondozásában megjelent első kislemez nóta teljesen szíven ütött.
„Sometimes I slide away
Silently
I slowly lose myself
Over and over”
Biztos segített a dolgon, hogy a Delta Machine albumról elsőként megmutatott dal egy élő stúdió videóval látott napvilágot. Egy végtelenül szimpatikus, méltósággal öregedő zenekart láttam, és szónikusan is magával ragadott a felvétel. A dallamok és a szöveg olyan mélyen megérintett, hogy örökre elkötelezett híve lettem Martin Gore-nak.
“I dissolve in trust
I will sing with joy
I will end up dust
I’m in heaven”
A Sony Music gondozásában megjelent katalógus újrakiadás darabjait szépen sorban végighalllgattam, és elmélyülten olvastam a lemezekben található keletkezéstörténetet. Kötelező tananyag. Fantasztikus utazás. A szintetizátorok hangzásvilágát még most is idegennek érzem, de az Enjoy The Silence, a Personal Jesus, a People Are People kompozíciós szempontból és üzenetüket tekintve is zseniális darabok. A Walking In My Shoes szintén hibátlan alkotás, és ez már megszólalásában is közel áll a szívemhez. Óriási kedvenc.
És ha ezt még lehet fokozni, a zenekar tagjaival való találkozás is nagy élmény volt a május 22-i budapesti koncert előtt. A színfalak mögötti várakozás során hallott rémtörténetekből semmi nem bizonyult igaznak. Az emberevő turnémenedzser barátságos volt, Dave Gahan, Andy Fletcher és Martin Gore kifejezetten érdeklődő, jókedvű volt. Később megtudtam, hogy Dave Gahan még a turnék során is eljár AA gyűlésekre, annyira fontos neki, hogy személyes példával segítse alkohol problémával küzdő embertársait. Elmondhatatlan tiszteletet érzek ezért iránta.
Ezen élmények hatására a szokásos szakmai figyelemnél sokkal mélyebb érdeklődéssel vártam a következő albumot, és nem kellett csalódnom. A 2017-es Spirit első kislemezdala ismét telitalálat. Olyan kérdéseket feszeget, amelyek az elmúlt három évben még égetőbbek lettek. Kétségbeejtően aktuálisak.
„You’ve been kept down
You’ve been pushed ’round
You’ve been lied to
You’ve been fed truths
Who’s making your decisions?
You or your religion
Your government, your countries
You patriotic junkies”
A Where’s the revolution? természetesen nem arról szól, hogy menjünk ki az utcára, és gyújtsuk fel a Parlament épületét, hanem tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy eligazodjunk a világ dolgaiban, szerezzünk első kézből tapasztalatokat, hallgassuk meg mindkét oldal véleményét, de próbáljuk megtalálni az igazságot. Mindez bénítóan nehéz, mikor egy egyszerű helyesírási kérdésben sem tud egyetértés lenni. Akiknek igazuk van, ugyanannyian vannak, mint akik tévednek. Egyik fél sem tudja meggyőzni a másikat. Az igazság pedig relatívvá, másodlagossá válik. Vélemények feszülnek egymásnak a tények elfogadása helyett.
„Where’s the revolution
Come on, people
You’re letting me down”
Vágyom a fejek forradalmát.
A lemezbemutató turnén ismét találkozhattam a Mesterekkel, és a május 23-i találkozó sorsfordító volt számomra. A Spirit dupla platinalemez átadáson készült közös képen egy olyan borzalmasan kövér emberként láttam magam viszont, hogy akkor fogadtam meg, hogy rendszeresen sportolni, mozogni fogok. Azóta tartom is magamat ehhez. Olyan ez számomra, mint ahogy az Anonim Alkoholisták számolják az absztinenciában töltött napokat.
„Now I’m not looking for absolution
Forgiveness for the things I do
But before you come to any conclusions
Try walking in my shoes”
Az első személyes találkozás. Budapest. 2013. május 21.