Paradise Lost?

Paradise Lost. Elveszett Paradicsom. Pontosabban elvesztett Paradicsom. Ha elfogadjuk a Teremtés történetét, ha nem, nehéz azzal vitatkozni, hogy a mohósággal megfertőzött emberi tudás miatt élhetetlenné tesszük csodálatos bolygónkat. A Biblia szerint Éva szakított a tudás fájáról, és Isten kiűzte az embert az Édenkertből, de lehetőséget adott neki a földi paradicsom megteremtésére. Az ateisták szerint világunk keletkezéséhez nem kell Istent feltételezni, a gravitáció törvényszerűségei miatt az univerzum létrehozta magát a semmiből. Bármelyik keletkezéstörténetet fogadjuk is el igaznak, a probléma, az ember adott. Egy faj, amelyik mindig többet és többet akar, nem foglalkozik tetteinek következményeivel. A csodálatraméltó tudomány révén meghosszabbítja életét, de nem mindenkinek biztosít öregkorára emberhez méltó körülményeket. Mesébe illő tárgyakkal veszi körül magát, melyeket eldob, ha megun vagy amikor azok használhatatlanná válnak, de nem érti, hogy miért temeti maga alá a szemét, miért váltak ihatatlanná természetes vizeink, miért nem kap egy idő után levegőt.

A Paradise Lost erről az elvesztett játszmáról, morbid létezésünkről, belső szenvedéseinkről, sötétségbe fulladásunkról készít mesterműveket 1988 óta. Nick Holmes énekes, Gregor Mackintosh gitáros, Aaron Aedy ritmusgitáros és Stephen Edmondson basszusgitáros között nagy az egyetértés, a kezdetektől fogva megbonthatatlan az egységük, a zenekar tagságában csupán dobos poszton történtek változások az elmúlt 33 alatt. A munkamegosztásban is következetesek. Greg hozza a zenét, Nick pedig írja a verseket. Tökéletesen kiegészítik egymást. Olyannyira, hogy nehéz eldöntenem, hogy mi vonz jobban? Az édes méregként áradó dallamok, vagy a szövegfoszlányok, melyekben a lelked rejtett fájdalmai öltenek alakot, a részigazságok, melyeket elkeseredetten üvöltesz a másik arcába vagy éppen a semmibe, amikor egyedül vagy. A Paradise Lost életem árnyait csalogatja elő, ezért nem feltétlenül rajongok érte. Ugyanakkor olyan mágikus dallamokra tudják ráültetni ezeket a szörnyeket, hogy nem tudom kizárni az életemből. És Nick sok gondolata hasznos útravaló. Olyan dolgokat énekel meg, amelyekről soha nem szabad megfeledkeznünk. Könyörületért esedezünk, de becsapjuk az életet azzal, hogy többet veszünk el a közösből, mint amire igazán szükségünk van.

„It’s mercy you’re asking for
Cheating life by taking more”

A mágikus dalokon túl a banda olyasmit adott nekem fiatalkoromban, amiről a metal skatulyában élve évekig nem is álmodtam. A szabadságot. Bátran változtattak albumról albumra, nem foglalkoztak az elvárásokkal, nem akartak senkinek megfelelni, csak a belső késztetésnek, mely mániákus alkotásra sarkallta őket. Az első hét nagylemezük (Lost Paradise – Gothic – Shades Of God – Icon – Draconian Times – One Second – Host) töretlen íven mozogva folyamatosan újat hozott. Bár a Paradise Lost nem a klasszikus értelemben vett progresszív rock zenekar, de ezt nevezem én igazi progressziónak. A folytatás is tele van remekművekkel, de azok sem formailag, sem tartalmilag nem hoznak már újat. A death, doom hatásokból építkezve tiszta metal mesterműveken át eljutottak a szintetikus alapokra épített sötét tónusú pop rockig, és az utolsó kilenc stúdióalbum ezeken a határokon belül táncol.

Azon túl, hogy megtanítottak prekoncepciók nélkül, teljes nyitottsággal fordulni minden művészi alkotás felé, sok értékes dolgot kaptam a zenekartól. Miattuk vettem meg John Milton örök klasszikusát, a Paradise Lost-ot és a mai napig örömmel veszem újra és újra kezembe, olvasom, ízlelgetem a tizenhetedik századi epikus költeményt. A Paradise Lost-nak köszönhetem az első külföldi zenekarral készített interjú izgalmát és büszkeségét. Első magyarországi koncertjük előtt, 1992. november 9-én a Petőfi Csarnokban, a zajos zenekari öltözőben beszélgethettem az öt muzsikussal, melynek kivonata az Új Metal Hammer H magazin 1993/1-es számában látott napvilágot. Külön köszönettel tartozom a csapatnak, hogy arra a koncertre a New Model Army hegedűsét, Ed Alleyne-Johnson-t hívták meg előjátszónak, mert a késleltetővel saját magát kísérő művész óriási élményt adott, és az ott bemutatott Purple Electric Violin Concerto című első szólólemeze azóta is kedvenc instrumentális albumaim egyike. Ők mutatták be nekem Dave McKeant, aki az első számomra igazán fontos PL album, a Shades Of God borítóját kreálta, és kedvenc képregényírommal Neil Gaiman-nal korszakalkotó dolgokat alkottak. Az Alice Cooper-nek készített The Last Temptation mini-sorozat és a Sandman borítók mellett a teljes egészében általa rajzolt Violent Cases és Black Orchid kötetek miatt vált meghatározó művésszé számomra. A Draconian Times albumról írott kritikám, ha áttételesen is, egy nagyon jó embert, kollégát, harcostársat is adott nekem. Blahó Dávidot akkor ismertem meg, amikor az In Flames zenekarnak szerveztem interjúkat a Siren Charms album budapesti koncertje kapcsán, és a megkeresésemre írt válaszában elmesélte, hogy milyen nagy hatással volt rá az az ismertető, amit a csapatról írtam. A Paradise Lost összekötött minket, kollégák, barátok lettünk. Egy csoda ember volt. Túl hamar szólította el az ég. Túl rövid az élet. One second.

Művészileg tökéletesnek tartom a Paradise Lost életművet. Formailag faltól falig mentek, mindent kipróbáltak, amit a választott téma megenged, de filozófiai síkon nem mozdultak el az alapállapotból, 1988-ból, amikor Paradise Lost-nak keresztelték el a zenekart. Tovább lehetne lépni, hiszen a saját pályájuk a példa, hogy van remény, érdemes alkotni, nem csak szenvedés az élet, egymás iránti lojalitásuk ékes bizonyítéka, hogy vannak emberi értékek.

„Who controls the mind that drifts to hell?”

Nem az a kérdés, hogy ki irányítja az elménket, mely a pokol felé vezet minket, hanem hogyan tudnánk visszaállítani a paradicsomi állapotokat e Földön.

(Artwork: Mester Csaba)