Sieges Even: Zene és irodalom

Kamaszkorom óta meggyőződésem, hogy egy egészséges ember élete végig képes a fejlődésre. Beszélgetünk. Olvasunk. Írunk. Tanulunk. Megfigyelünk. Gondolkodunk. Emlékezünk. Működtetjük a pszichénket. És ez a folyamat visszahat az agyunkra, idegrendszerünkre, fejleszti azt, így egyre magasabb fokú működésre leszünk képesek.

Talán pont ezért a zenében is kerestem a progressziót. A Deep Purple volt az első önállóan választott kedvencem, és Ritchie Blackmore ellenállhatatlan gitárjátéka mellett nagyon vonzottak Jon Lord klasszikus zenei kísérletei. Hamar megszerettem az Emerson, Lake & Palmer triót is, akik miatt még Muszorgszkij CD-ket is vásároltam középiskolásként. Majd jöttek a kortárs úttörök (Rush, Queensryche, Dream Theater, Fates Warning, Voivod, Coroner, Mekong Delta, Watchtower, Psychotic Waltz, Meshuggah, Barbaro, After Crying), akik közül nagyon sokakkal leveleztem, majd személyesen is találkoztam az évek során. Óriási hatással voltak rám ezek az alkotók, és nem csak a zenei ízlésemet formálták, hanem szédületes sebességgel tágították a világképemet. Képzőművészeti, irodalmi, filozófiai, tudományos irányokat mutattak, melyeket nagy lelkesedéssel fedeztem fel.

Ennek a folyamatnak tökéletes példája a német Sieges Even zenekar, akik számos demo elkészítése után 1988-ban jelentették meg első lemezüket Life Cycle címmel. Kiadójuk, a Steamhammer révén ismertem meg őket, és annyira megtetszett a technikás metal zenéjük, hogy a zenekar képviselőjével, Oliver Holzwart basszusgitárossal is felvettem a kapcsolatot, és évekig leveleztünk a zenekar dolgairól, és a progresszív rock színtérről. Oliver egyébként szövegíróként is jeleskedett a korai lemezeken. A debüt album számomra legkedvesebb dalának, az Apocalyptic Disposition-nek is ő írta a szövegét. És az album borítójában ott figyel egy rendkívül fontos Bertold Brecht idézet, ami csak megerősíti a Marcus Steffen gitáros által jegyzett szövegekben lüktető anti-fasiszta, elnyomásellenes gondolatokat.

„Wer die Wahrheit nicht weiß, der ist bloß ein Dummkopf. Aber wer sie weiß und sie eine Lüge nennt, der ist ein Verbrecher!”

1990-ben született meg a Steps című második album, egy monumentális alkotás, ami nem csupán a zenekar számára mérföldkő, hanem a stílus egyik gyöngyszeme is. Már a Margot Gafgen festényére épített borító jelezte, hogy eltávolodtak az első lemez metal világától, és egy sokkal finomabb, már-már jazz-be hajló alkotást komponáltak, melyen maximum Franz Herde énekes teljesítménye hagyott kivánnivalót maga után. Az LP A oldalát elfoglaló hét tételes Tangerine Window Of Solace olyan nagy hatással volt rám, hogy a szövegkönyvet teljes egészében lefordítottam magyarra, és írógéppel készítettem egy kis füzetet belőle. Az apoteózis kifejezés azóta is visszhangzik a fejemben, és a magány, az elidegenedés szimfóniájában ott bújik egy számomra meghatározó filozófus, David Hume egyik fontos gondolata a Dialogues Concerning Natural Religion című művéből:

„And from the dregs of life hope to receive,What the first sprightly running could not give.”

A címadó dal és a The Vacuum Tube Processor szövegét Oliver jegyzi, míg a lemezt záró Anthem-be ismét Marcus sző irodalmi utalást. A kétrészes dal az első világháború fiatal áldozatai és a modern társadalom ifjú vesztesei között húz párhuzamot. A kompozíció Wilfred Owen azon versére (Anthem for Doomed Youth) épül, melynek első felét Bruce Dickinson is előszeretettel idéz koncerteken a Paschendale című daluk előtt.

„What passing-bells for these who die as cattle? — Only the monstrous anger of the guns. Only the stuttering rifles’ rapid rattleCan patter out their hasty orisons.No mockeries now for them; no prayers nor bells; Nor any voice of mourning save the choirs,—The shrill, demented choirs of wailing shells;„

Aztán 1991-ben megérkezett a harmadik album, „a sense of change”, ami egy hibátlan mestermű. Az új énekesnek, Jogi Kaisernek hála végre a vokálok is olyan minőségben szólalnak meg, ami méltó a zenészek tehetségéhez. Marcus és Oliver mellett feltétlenül meg kell említeni Alex Holzwarth dobolását, mert a világklasszis játéka védjegye a zenekarnak. Az albumból harminc év után is töretlenül árad a szomorú gyönyörűség. Az elbűvölő zene mellett különleges szellemi táplálékot is nyújtott az album. Az Albert Camus idézettel albumot indító Prelude: Ode To Sisyphus és az azt követő hét tétel az egzisztencialista filozófia elkötelezett hívévé tett.

„Tenacity and acumen are privileged spectators of this inhuman show in which absurdity, hope, and death carry on their dialogue.„

Újságírói munkám egyik legemlékezetesebb projectje is ez egyben. Több év kutatómunkája, és az Olivérrel folytatott levelezés alapján a magyar Metal Hammer 1992 júliusi lapszámában megjelent egy egyoldalas interjúm a zenekarról, ráadásul én írhattam a lemezismertetőt a kiadványról, mely a májusi Hangpróba első helyén végzett.

„Az Epigram For The Last Straw mindent feloldó dallamának meséjében lehullanak az álarcok, elbuknak a hamis, álszent célok, nem marad más csupán néhány hang az örökkévalóság számára . . . a zene csodálatos gyönyörűsége remegve vibrál a hallgató tudatában . . . gazdagabb lett általa . . . őszinte érzésekkel tágult világa . . .”

Érdekes dolog közel harminc év távlatából eszmecserét folytatni fiatalkori önmagammal. Zavarba ejtő újra élni a huszonegy éves fiatalembert feszítő szándékot, hogy szavakba öntsem a leírhatatlant. Szembesülni azzal, hogy mennyi mindent nem tudtam még akkor. Ugyanakkor hálás vagyok a sorsnak, hogy vannak ezek az időkapszulák. Ezek az írások fontos támpontok, mérhetővé teszik a fejlődést. A sajátomat és a világét is.

folyt. köv.

(Artwork: Mester Csaba)