Kevin Moore, a Dream Theater ébresztő ereje

Évek kellettek ahhoz, hogy felismerjem Kevin Moore igazi géniuszát.

A Dream Theater persze óriási hatással volt rám, már a bemutatkozó When Day And Dream Unite album teljesen magával ragadott. Lenyűgözött a zenészek játéka, kívülről tudtam az album szövegeit, de tinédzserként még zenekarokért rajongtam. Nem volt világos, hogy ki mit tesz bele a kedvenceim alkotásaiba. Akkoriban Magyarországon nagyon kevés információ állt rendelkezésünkre, magyar nyelven pedig végképp minimális. Ezért is lettem zenei újságíró, hogy minél többet megtudjak a kedvenceimről, és eljuttassam az információt az érdeklődőkhöz. Mike Portnoy-jal is leveleztem. Nem Messengeren, nem a MySpace-en, nem e-mail-ben, hiszen egyik sem létezett 1991-ben. Szépen kézzel írt leveleket váltottunk, melyet a posta vitt és hozott több napos, hetes időközönként. Mai napig becses kincsként őrzöm a leveleit. Kétszer is elzarándokoltunk kollégákkal, barátokkal Münchenbe, hogy az Images And Words és az Awake lemezbemutató turné hozzánk legközelebb eső koncertjeit megnézhessük. Itt végre személyesen is találkozhattam Mike-kel, majd később a zenekar össze tagjával, mert ott lehettem az interjún, melyet Laszlo Lenard készített velük. Még fotókat is készíthettem a bálványaimról, és aláírathattam a CD borítóimat. A WDADU borítónak James érthetően nem örült.

Az Awake album zárótétele, a Space-Dye Vest ébresztett rá, hogy Kevin Moore milyen zsenialitás komponista. A dalt indító zongora betét örökre belém égett. Ez volt az elő dallam, amit megpróbáltam eljátszani, amikor zongorát vettük 2010-ben. És a szövege is nagyon sokat jelent számomra. 1991 óta élek a feleségemmel harmóniában, és a végtelenül szomorú, számomra mégis felemelő dal „I’ll never be open again” sora nekem azt jelenti, hogy bezárkóztam, hogy vigyázzak a kapcsolatunkra. Ez a tétel vezetett rá évekkel a megjelenése után, hogy mennyire fontos, hogy ki is a szerzője egy-egy dalnak, hiszen Kevin Moore távozásával valami eltűnt a Dream Theaterből, ami igazán vonzott a zenekarhoz. Persze ez nem volt nyilvánvaló elsőre. Nagy odaadással követtem a csapat munkásságát azután is, megvettem a lemezeket, mentem a koncertjeikre, pedig csak a legnagyobb kedvenceimet nézem meg többször élőben, mert annyi új zene van. Valami azonban hiányzott nekem, ezért jobban beleástam magamat a részletekbe, és így fedeztem fel, hogy – sok más meghatározó dal mellett – a kedvenc Dream Theater dalom szerzője Kevin Moore volt. (A keresés során tudtam meg, hogy Kevin játszott egy másik számomra meghatározó zenekar, a Fates Warning Perfect Symmerty című albumán. Sok mindent sokkal jobban értek már.)

A Dream Theater varázslat megtört, de egyre fontosabbá vált számomra Kevin Moore.

A keresés, a kutatómunka során találtam rám a Chroma Key 2000-ben kiadott második albumára, a You Go Now-ra. Egy hétvégi országjárás során hallottam először. Élénken emlékszem, hogy az ebéd utáni csendes pihenő alatt hallgattam az albumot, és a negyedik dal nagyon megtetszett. Ismétlésre állítottam a discmant, és átszellemülten olvastam tovább Arthur C. Clarke önéletrajzát, az Astounding Days-t. Döbbenetes élmény volt később megtudni, hogy a Lunar című dalban Mr. Clarke hangját hallottam, ugyanis ő közvetítette az Apollo 11 expedíciót, és ennek hangfelvételéből használt mintát a dalban Kevin Moore. Ma is ámulatba ejt a gondolat, hogy mekkora esélye van annak, hogy öntudatlanul ugyanannak az embernek a hangját halld, és szavait olvasd. Véletlen? Az egyfelé gondolkozó emberek törvényszerű találkozása?

Az utóbbira szavazok, mert évekkel később egy hasonló élménnyel gazdagodtam Mr. Moore révén.

Jellemző rám, hogy ha felfedezek magamnak egy kulcsdalt, nehezen lépek tovább rajta. Arra sem merek megesküdni, hogy a You Go Now albumot egynél többször végighallgattam, amikor megvettem. A Lunart viszont sok százszor. Valami hasonló történt akkor is, amikor egy rendkívül feszült munkanap végén hazaindultam az irodából. A rakpart felé vettem az irányt, mert a víz látványa mindig megnyugtat. Zenei segítséget is hívtam, hogy megnyugodjak mire hazaérek. Mivel akkoriban a gitárcentrikus rock/metal zene határozta meg a mindennapjaimat, kevés nyugodt zenét ismertem. A Lunar kézenfekvő választás volt, mert élénken éltek bennem megnyugtató harmóniái. Ezen a kora estén kedvenc Kevin Moore kompozícióm ismét elvarázsolt, megnyugtatott és a piros lámpánál megállva elmosolyodtam és úgy döntöttem továbbengedem a lemezt. Az album következő dala a When You Drive:

„Amikor vezetsz, a vezetésben gyakorlod a tudatosságot, éberséget. Lehetséges. Amikor megállsz a piros lámpánál, ránézel a piros lámpára és elmosolyodsz. Ránézel a piros lámpára, mosolyogsz, és lélegzel, be és ki, és hátradőlsz, ellazítva magad. Levegőt veszek, elcsöndesítem magamat. Kifújom a levegőt, mosolygok.”

„És a piros lámpa barátoddá, az éberség harangjává válik. Valami kellemetlen valami kellemessé alakul. Megszokásunkká vált, hogy meg akarunk valahova érkezni. Ezért akarunk a lehető leggyorsabban menni. Viszont ez a gyakorlat arról szól, hogy minden pillanatban megérkezünk. Az életet csak az adott pillanatban lehet élni. Minden, amit keresünk, az adott pillanatban található meg. Béke. Öröm. Boldogság. Buddha. Istennek országa.”

„Mi a végső célunk? Ha nem törődünk az adott pillanattal, a végcélunk a halálunk lesz. Nem akarunk odaérni, az élet felé szeretnénk menni.”

A dalban hallható hangminta Thich Nhat Hanh zen mester A Retreat on the Practice of Mindfulness című hangoskönyvéből származik.

Örökké hálás leszek Kevin Moorenak, hogy elindított ezzel a dallal azon az úton, amelyen azóta is járok. Sokkal jobb lett az életem általa. Új értelmet nyert az utolsó vele készült Dream Theater album címe is.

Awake.