Dream Theater: élni tanulni

1989 meghatározó esztendő volt számomra. A rendszerváltás igazi jelentősségét még nem fogtam fel, de leérettségiztem, felvettek az egyetemre, megjelentek az első lemezismertetőim a Metal Sides fanzine-ben: Mötley Crüe – Dr. Feelgood, Testament – Practice What You Preach. Az egyéniségemet formáló albumok egész sora látott napvilágot ebben az évben: Joe Satriani – Flying In A Blue Dream, Fates Warning – Perfect Symmetry, King’s X – Gretchen Goes To Nebraska, Masters Of Reality – The Blue Garden, Soundgarden – Louder Than Love, Voivod – Nothingface, Coroner – No More Color.

És természetesen a When Dream And Day Unite a Dream Theatertől, akiket a szakma és a progresszív rock fanatikusai egyaránt messiásként üdvözöltek. Olyan komplex dalszerkezetekkel, olyan lenyűgöző hangszeres tudással, mégis csodálatos dallamokkal operáltak, amely elegy azonnal a legnagyobb kedvenceim közé repítette őket. A szövegeket pillanatok alatt kívülről fújtam, kiszótáraztam az egész albumot, hogy minél több mindent megértsek a dalokból. Küldtem levelet a zenekar CD borítóban található postacímére, és legnagyobb megdöbbenésemre Mike Portnoy dobos személyesen, kézzel írt levélben válaszolt. Az ezt követő, Gödöllő – Kings Park tengelyen folytatott eszmecsere még ma is szürreálisnak tűnik, összefolyik az álom a valósággal. A zenekar ekkor már javában kereste Charlie Dominici énekes utódját, és mire James LaBrie-t meglelték, a korszakalkotó Images And Words album nagy részét már meg is írták John Petrucciék.

Az albumot záró 10 és fél perc hosszúságú Learning To Live már a címével kondícionált. Évtizedekre meghatározta az életfilozófiámat. Mantrává vált a gondolat, hogy meg kell tanulni élni. Ráadásul ez egy életfogytig tartó tanulási folyamat. Imádom. Ráadásul a példaképeim arra sarkalltak, hogy minden negatív érzést zárjak ki a mindennapokból.

„There was no time for pain
No energy for anger
The sightlessness of hatred slips away
Walking through winter streets alone
He stops and takes a breath
With confidence and self-control”

Ha problémába ütköztem, kerestem a megoldást, fel sem merült bennem, hogy az adott kérdés nem megoldható.

„I’m learning to live
I won’t give up till I’ve no more to give”

Akkoriban persze nem tudtam, hogy John Myung, a végtelenül szerény, halk szavú basszusgitáros részben a kilencvenes évek elejére fenyegető árnyékot vető AIDS krízis hatása alatt írta ezt a gyönyörű szöveget, ahogy azt sem, hogy a dalkezdő gondolatokat Ayn Rand legendás negyedik regénye, az Atlas Shrugged egy része inspirálta:

„He had no time for pain, no energy for anger. Within a few weeks, it was over; the blinding stabs of hatred ceased and did not return.”

Zseniális gondolat. Az oroszországi zsidó származású amerikai filozófus, írónő monumentális utolsó regénye egyrészről szórakoztató sci-fi alapokon nyugvó romantikus realista alkotás, másrészről át- és átszövi a későbbi tudományos igényű munkáiban kidolgozott objektivizmus kérlelhetetlenül logikus eszmerendszere. Az észszerű önmegvalósítás, az értelmes önzés, a laissez-faire kapitalizmus gondolatai köré épített világnézet elutasította a hitet és a vallás intézményét, mégis rendkívül vonzó, élhető válaszokat ad a korunk emberét feszítő kérdésekre. Még a gyakorló katolikus Myungra is nagy hatással volt ez a regény.

Az Images And Words megjelenésekor még nem volt számomra igazán fontos, hogy ki írja a szövegeket. Zenekarokért rajongtam. Óriási élmény volt a lemezbemutató turné müncheni állomásán végre személyesen is találkozni hőseimmel, köztük Kevin Moore-ral, a páratlan billentyűssel, aki az Awake album záródalával szintén gyökeresen változtatott az életemen, de az egy másik történet. 1992 őszén Münchenben Lénárd László készített interjút a csapattal, és örök hála neki, csatlakozhattam hozzá a beszélgetés erejéig, melyen mind az öt muzsikus részt vett, sőt még fotókat is csinálhattam apukám 35 milliméteres filmre dolgozó tükörreflexes Zenit kamerájával.

A fényképekről egy kedves, mosolygós zenész néz vissza ránk, aki koreai szülők gyermekeként Chicago-ban született, de Long Island-en nőtt fel John Petrucciék közelében. Ötéves korában már hegedülni tanult, és csak 15 évesen váltott basszusgitárra. A Berklee-re már együtt ment a két jóbarát, és itt találkoztak Mike-kal, és 1985-ben meg is alapították a Dream Theater elődjének számító Majesty zenekart.

Az interjú után siettünk a koncertterembe, hogy elcsípjük az egykori Megadeth gitáros, Chris Poland rövidéltű zenekarának, a Damn The Machine programját, majd utánuk a Dream Theatert, akik élőben is hozták azt, amiért annyian ámulatba estünk, amiért 1300 kilométert kocsikáztunk anno. Szüleim házában még megvan valahol a koncert diktafonnal készített felvétele. Visszahallgatva jót mulattunk Bencsik Zoltán barátommal, akit szintén Lacinak köszönhettem, hogy a masina a mi éneksávjainkat is megörökítette.

Lehet, hogy John Myung nehezen ír szöveget. Elhiszem társainak, hogy ötletein sokat kell dolgozniuk, hogy rásimuljanak a kompozíciókra. Mondhatják azt a rossznyelvek, hogy John írja az instrumentális dalok szövegét. Tény, hogy Mr. Myung csak öt Dream Theater dal (Learning To Live, Lifting Shadows Off a Dream, Trial of Tears, Fatal Tragedy, Surrender to Reason) szavait álmodta meg 35 év alatt, és csupán további négyben (Take The Time, Breaking All Illusions, Fall into the Light, S2N) jegyzik társszövegíróként, számomra mégis minden idők egyik legfontosabb alkotói közé emelkedett. A Learning To Live-vel irányt mutatott, és azóta is jó példával jár előttünk. Méltósággal öregszik velünk. Nem felejti, milyen gyereknek lenni. Megmutatja, hogyan kell azt a tisztaságot megőrizni.

(Artwork: Mester Csaba)