500 napja
Ismét eltelt 100 nap sétával. Sikerült folytatnom az utat, amelyen 500 napja elindultam. Minden áldott nap megteszek 6 kilométert, vagy többet. 2018. december 27. óta mentem 4103 kilométert, de nem jutottam messzire. Hiszen még mindig itt vagyok Kulcson. Befelé viszont haladtam rengeteget.
Ha egyedül megyek sétálni, nem tudok elbújni a problémák elől. Újra és újra előbukkannak a tudatom mélyéről azok a dolgok, amelyek az adott pillanatban foglalkoztatnak. Egy megoldatlan feladat. Egy kellemetlen félreértés. Egy régi seb. Már nem kerülöm őket. Illendően köszönök nekik, amikor fejemben alakot öltenek. Foglalkozom velük. Ha tennivalók ugranak be, küldök magamnak egy egyszavas e-mailt, hogy ha visszatérek a gép elé, elvégezzem őket. Így aztán nem kell rájuk többet gondolnom. Az esetek többségében így hamar kitisztul a fejem. Fogynak a gondolatok. Megnyugszik a lelkem. Ha számomra fontos emberrel kerültem konfliktusba, végigjátszom magamban a szituációt újra és újra, amíg végre nem a magam igazát keresem, hanem a megoldást. Ritkán viszek terhet több napig.
Ha elkísér valaki az utamon a családból, az mindig rendkívül értékes ajándék. Sokkal szabadabban tudunk beszélgetni, mint a hétköznapok rohanásában. Ilyenkor nincs más, csak ő és én. Van, hogy baráti vagy üzleti megbeszélést is séta közben ejtek meg, ha a másik fél nyitott a dologra. Ezek is különleges élmények.
A mindennapi séta fogadalom jó gyógyszer a lustaság ellen. Bármikor szívesen kiviszem a szemetet. Szaporodnak a lépések. Szívesen megyek boltba, postára. Gyűlnek a kilométerek. Nem keresek hosszasan parkolóhelyet, leteszem a kocsit az első adandó helyen a célállomás közelében. Nem baj, ha sokat kell sétálni apu sírjáig. Addig is mozgok. Élek.
Az elmúlt 100 nap sok újat hozott a korábbi sétákhoz képest, még ha sokszor ugyanazokat a köröket is rovom. Mintha fejlődnének az érzékszerveim. Meglátom az erdő mélyén az apró júdásfülét a korhadó avarban. Meghallom a temetőben az esőcsepp csendülését a mécsesek fémtetején. Többet látok a világból. Felfedeztem a betlehem csillagát a fűben a kert végén, pedig lehet, hogy 10 éve minden évben ott virít. Meghallom, a legapróbb állatok neszét, az énekesmadarak gyönyörű énekét. Észlelem, ahogy a felkelő nap ártéri fák között átszűrődő fénye árnyékomat veti a fagyott áprilisi búzamezőre. Az egész olyan, mint egy mesebeli világba nyitott átjáró.
