Egy ösvény a semmibe
A hétszázhetvenharmadik napon korán, de fáradtan ébredtem. Szombat reggel a kulcsi házunkban. Sűrű, fárasztó hét mögöttem. Applikációfejlesztést előkészítő kalkulációk, viták, tárgyalások, első lépések. 8 kiadvány éves utókalkulációja. Klipforgatáshoz helyszín keresés. Korábbi partnernek telefon, e-mail. Nem válaszol. Közös ismerősnek messenger üzenet. Új az ügyvezető. Hívom, nem veszi fel, visszahív, tárgyalok, visszahívom, nem veszi fel, visszahív, megadja egy kolléganő telefonszámát. Hívom. Tájékoztat, hogy a kérdéses termet nem ők üzemeltetik, de az üzemeltető meghalt. Új koncepció. Templom. Lelkiismereti kérdések. Messenger üzenet a főhősnek. Hosszú telefonbeszélgetés. E-mail a kántornak. Éves Mahasz statisztika. Általunk finanszírozott fotózásból származó kép megjelenése a konkurens kiadó kiadványán megkérdezés nélkül. Szóvá tegyem? Hagyjam? Mindez a szokásos rutin mellett. Még kavarognak bennem az „élmények”.
Péntek este sokáig fennmaradtam. Etettem a kandallót, hogy kellemes hőmérsékletűre melegedjen a ház, melyben megérkezésünkkor 9,4 Celsius-fok volt. Így legalább a következő HammerWorld cikkemmel is sokat haladtam. Éjfél után kerültem ágyba. Valamivel 4 után ébredtem. Tettem a pislákoló tűzre, és visszafeküdtem. Nem tudtam visszaaludni, így hatkor elindultam a szokásos napi sétámra. Még sötét volt, és sűrű ködön szűrődött csak át a lámpák sárga fénye. Csak az utcánk végéig van közvilágítás. Ahogy a Duna felé veszem az irány, homályba vész az utam. Éjjel esett. Most kellemetlen köd szitál. Fáradt vagyok. A bokrokban váratlanul neszt csapó madaraktól össze-összerezzenek. Itt-ott kutya morog. Olyan kertben is, ahol eddig nem észleltem házőrzőt. Remélem, kerítésen belül figyel a sötétben.
Kacskaringós lejtőm végén újra kiérek a fényre. A Duna-parttal párhuzamos utcát lámpák világítják meg, közben világosodni is kezd. A folyó árad. Egészen a falépcső tetejéig ér a víz, ahol le szoktunk menni a fiúkkal a fövenyre. A fövenyt a megáradt folyam, a túlpartot a köd takarja.
A szokásos körömön megyek. Minden ház, kert, parkoló autó ismerős. Az utolsó sétám óta eltelt egy hét alatt sok minden változott. Itt egy kertet tisztítottak meg: csak méter magasságú fűrészpor halom árulkodik a kivágott fák mennyiségéről. Engem a hiányuk sokkol. Az űr, amit maguk mögött hagytak. Amott egy kerítést újítottak fel, mert a tujasor kihalt a nyáron. A villanegyed két foghíján is építkezést kezdtek. Tisztul a fejem, érdeklődve folytatom a sétám. Minden apró részlet érdekel.
Már hazafelé tartok, amikor a szántóföldhöz érek, amelyen át kell vágnunk az utcánkig. Keskeny ösvényt tapostak az emberek a friss vetésben. Mindig bűntudatot érzek, amikor ezen a csapáson megyek, de ellenállhatatlanul szép a földeken átvezető út. Most egészen különleges. A lábak nyoma a semmibe veszik. Megállok és készítek egy fotót.
Otthon, amíg a feleségem a reggelit készíti, kirakom a képet az Instagram oldalamra. Amikor címet adok egy képnek, mindig rákeresek az interneten, hogy milyen alkotások, versek, dalok, filmek születtek azon a címen.
Az első három keresési találat egy Groundfold dal, egy Depressive Mode album, és egy blogbejegyzés a Spiritual Awakening Process oldalon. Csak az oldal címe rögzül. Halvány mosoly suhan át rajtam, de a reggeli készülődés miatt már elolvasni nem tudom a cikket, kicsúszik a kezem közül az érzés. Reggelizünk, majd indulunk a dunaújvárosi piacra.
Otthonunktól hat-hét háznyira az egyik kertből nekiront a kocsinknak egy kiskutya, és sokáig rohan előttünk, mellettünk, űzi, hajtja a földúton lépésben haladó batárt. Az utcánk végén, a kereszteződésen túl egy ember tesz-vesz a kerítésénél, így szokásunktól eltérően nem megyek tovább egyenesen a szántóföld felé vezető utcán, mely a miénk folytatása, hanem elkanyarodok balra. Még észlelem, hogy a saroktelken felbukkan a két kutya, amely minden egyes alkalommal megugat minket, ha arra járunk. Ekkor hasít belém a felismerés, hogy egy fél órája azon azúton mentem haza. Se a kutyákra, se az emberünkre, se a kedvenc malacunkra nem emlékszem. Egyáltalán semmire sem. Döbbenetes élmény. Tényleg a semmibe vezetett az az út a szántóföldön.
Megkeresem a blogbejegyzést:
There is nowhere to go on the spiritual path.
