Nothing More – Felhangosodunk, elhalkulunk

A 2005-ös Jamiroquai koncert volt az első, amire elsőszülött fia el akarta kísérni. Jót sétáltak a négy éves gyerkőccel a délutáni napsütésben, a Városligetben, majd kapunyitás után a Petőfi Csarnok szabadterét is bejárták. Vettek perecet és az első szám után elégedetten távoztak. Hasonló városnézéssé nemesült a 2006-os Tankcsapda koncert a Kisstadionban. Felfedezték a környéket, még az azóta lebontott Népstadionba is bekukucskáltak egy kicsit a kerítésen keresztül, aztán már a Black-Out koncertje alatt érdeklődve végigjárták a jégkorong stadion peremén körbefutó üvegfolyosót, majd hazafelé vették az irányt. A 2009-es szigetes Offspring koncert után a szokásos Happy Meal közben viszont megbeszélte vele, hogy nem érdemes órákat küzdeni a városban, a bejutásnál, és a helyszínen, hogy aztán két dal után lelépjenek. Ennek szellemében aztán rengeteg felejthetetlen koncertélménnyel gazdagodtak közösen.

Most viszont ismét úgy alakult, hogy nagyobbik fia programot szervezett a koncert napjára, melyre hónapokkal korábban jegyet váltott kettejüknek, ezért megkérdezte a kisebbiket, hogy lenne-e kedve megnézni, meghallgatni vele a Stone Sour-t. A kicsi soha nem kérte, hogy mehessen velük koncertekre. Szerette a zenét, de még nem rajongott senkiért. Amikor például mindkét fiú elkísérte őt egy délutáni Leander Kills fellépésre, a kicsi leragadt a focipályán a hasonló korú gyerekekkel kergetni a bőrt. Ettől függetlenül neki is jó apa-fia élmény lehetett, amikor hasonló okok miatt a Foo Fighters-re is kettesben mentek el, mert most is igent mondott.
Ilyen esetekben mindig összerakott a gyerekeknek egy-egy Spotify lejátszási listát az adott zenekar utolsó koncertprogramja alapján, hogy a srácok ismerkedni tudjanak a bandával, ne csupa ismeretlen dal zúduljon rájuk. Most magának is csinált egy Nothing More playlistet, mert az előjátszót csak felületesen ismerte.

Ezt hallgatta reggel az úton, ahogy szülei vidéki háza felé autózott, és a Fade In / Fade Out című dal örökre rabul ejtette.

Édesapja legutóbbi betegsége óta minden héten meglátogatta őket. Másfél éve azt hitte, elveszíti az apját. Megijedt, és úgy szervezte az életét, hogy rendszeresen láthassa őket, érezzék, hogy számíthatnak rá. Januárban ismét rosszabbra fordult az öreg állapota. Kórházról kórházra, vizsgálatról vizsgálatra jártak. Egyetlen jó dolog volt ebben a szörnyűségben. Nagyon sok időt töltöttek együtt. Megbeszélhettek mindent. Nem maradt kimondatlan, megválaszolatlan kérdés. Nem maradt félreértés, tüske. Viszont visszajöttek a régi közös emlékek. Ahogy az öreg ház udvarán hintázik, miközben a kisszoba ablakán át jól hallatszik George Harrison „bangladesi” koncertjének felvétele. Vagy az 1983-as Chuck Berry koncert, mely az előtte elfogyasztott 23 gombóc citromos fagyi miatt maradt örök emlék.

Az utóbbi hetekben már minden hétköznap ment hozzájuk. Hétvégeken ott volt velük a bátyja, ezért azt a kevés időt a feleségével, gyerekeivel töltötte. Édesapja állapota napról napra romlott. Múlt hét kedden vizsgálatra menet gondolkozás nélkül lépcsőn ballagtak fel a kórház első emeleti rendelőjébe. Szerdán már csak lifttel tudtak feljutni oda.

Hiába ment egyre gyakrabban, folyamatosan halkult az öreg. Már alig lehetett érteni a szavát. Összefüggéstelenné vált a mondandója és egyre ritkábban szólt. Aztán mintha egy pillanatra kitisztultak volna a gondolatai. Hívta feleségét és az idősebbik fiát, hogy még egyszer együtt lehessenek négyen. Hiába. Csak ő volt ott. A bátyja dolgozott. Édesanyja kint tett-vett a konyhában.

Apját egy újabb gyötrő görcs rohanta meg. Segítséget kérve nyújtotta kezét, hogy felülhessen. Megfogta, húzta, de úgy tűnt, a fájdalom rántotta ülő helyzetbe a kis öreget. Vért hányt. Visszahanyatlott. És végleg elhallgatott.

„I have watched you fade in
You will watch me fade out
When the grip leaves my hand
I know you won’t let me down”