Robert Cray – Sírni vagy nem sírni?
(Sírni vagy nem sírni: ez itt a kérdés. Te szoktál sírni? Ha igen, miért? Ha nem, hogy csinálod?)
Gyerekkoromban gyakran eltört nálam a mécses, ma már nehezen érthető okokból is.
Általános iskolásként évekig magántanárhoz jártam, mert szerettem volna megtanulni franciául, hogy a Pif újságban szereplő képregényeket értve olvashassam. Már nem emlékszem miért, de hatodikos koromban tanárt kellett váltanom. Édesapám kísért el a gödöllői Mosolygó Antal (ma Kazinczy) körúton található négyemeletes ház legfelső emeletén lakó öreg tanárhoz, Gráfi Vendelhez. Vendel bácsi 1918-ban született, és még édesanyámat is tanította oroszul a Petőfi Sándor Általános Iskolában, melynek igazgatója is volt sokáig. Határozott, erős hangú ember volt. Nagyon élte, értette a francia kultúrát. Apa és a tanár úr hamar szót értettek, de én annyira meg voltam szeppenve, hogy egy élesebbnek hangzó kérdés miatt, elsírtam magam az első találkozón. Aztán nagyon megkedveltem a Tanár urat, nagyon megszerettette velem a francia nyelvet.
Sírtam persze kedvenc, anyai nagybátyám temetésén 1980-ban. Sírtam, amikor az öreg ház végében álló óriási fűzfáról estemben eltörtem a kezemet. Sírtam, amikor a bátyámat baleset érte. Sírtam, ha olyannal keveredtem vitába, aki fontosabb volt számomra, mint az igazam. Sírtam anyósom testvérének a temetésén. Sírtam tehetetlen dühömbe Kovácsszénájára menet. Sírtam két évig, amíg aput kórházról kórházra, rendelőből rendelőbe kísértem, de csak akkor, amikor ő nem látta. Temetése előtt nagyobbik fiammal megbeszéltük, hogy a sírjánál tartani fogjuk magunkat.
„I’m done crying
I’ve got no more tears
You can’t hurt me anymore
At least now I know where I stand
You won’t take away my dignity
Cause I am still a man”
Énekli Robert Cray a már címében is vonzó Nothin But Love album nyolcadik dalában. 2012 óta velem volt ez a nóta, mert nagyon megérintett. Új értelmet adott a méltóság kifejezésnek. Ahogy 9 percen keresztül lamentál a nehézségeken, amit az élet pakolt rá, ahogy a gitárjának hangjaival továbbfűzi a gondolatot, amit szóval már nem lehet elmondani, varázslatos. Az egész album etalon számomra az életművében. A gitárhangzás mesés, az énekteljesítmény káprázatos.
Az első biztos Cray emlékem 1997-re datálódik. Már Sony Music kötelékben dolgoztam, és a PolyGram (ma Universal) terjesztési hálózatán keresztül jutattuk el a kiadványainkat az ország legeldugottabb pontjaiba is. Mivel hetente jártunk a Gyömrői úti kereskedelmi központba, hogy a területi képviselőkkel találkozzunk, bemutassuk nekik az újdonságokat, ezért sok jó emberi kapcsolat épült a két cég dolgozói között, és egymásnak is mutattuk az új zenéket. Így kaptam meg a Sweet Potato Pie CD-t, mely azonnal telibe talált. A bátyám révén korán megismertem, megszerettem a blues zenét. A nyilvánvaló előadók (Muddy Waters, Alexis Korner, John Mayall, Cream, Jimi Hendrix) mellett kerestem az új hangokat, így megörültem, hogy megismerhettem Mr. Cray-t. A mélabúsan lépegető Back Home azonnal nagy kedvencemmé vált a fúvósokkal, orgonával emelt hangulatra játszott zseniális gitártémáival, és a melankólikus suttogástól a fájdalmas üvöltésig terjedő vokálmegoldásaival. Mágia.
Szokásomhoz híven visszaástam az öt Grammy-díjjal jelzett alkotói pályáján. A gyűjtögetésben egészen az 1985-ös harmadik albumig jutottam, ugyanis a False Accusations-t sikerült CD-n is megvennem. A Spotify-on ez már/még nincs fent, ahogy az első két albumot is csak youtube-on tudom meghallgatni jelenleg. Ha a dolgok mélyére nézek, hamar kiderül, miért is vált Robert Cray az egyik kedvenc előadómmá. Amint számba vettem, hogy melyik albumról melyik kompozíció a kedvencem, rájöttem, hogy a kivételes gitárjáték és énekteljesítmény mögött egy különleges szerző is tetten érhető. Rendre azok a dalok a személyes kedvenceim, amelyeket egyedül ő írt: The Last Time (I Get Burned Like This), I Wonder, I Can’t Go Home, My Problem, I Shiver, I’ll Go On. Ezek hozzák azt a lírikus blues hangulatot, amivel én magamban Cray-t azonosítom, ami miatt igazán szeretem. Természetesen a nagy áttörést hozó Strong Persuader kulcsdala, a Right Next Door (Because Of Me) is káprázatos, de a Dennis Walker producer által írt slágerben elmesélt történet nem illik a főhősről alkotott képembe. Sokkal jobb embernek képzelem.
Egy kivételes emberi lénynek, aki olyan dalokat tud írni, mint a Twenty. Aki nem csak saját problémájával törődik, de hangot ad olyanoknak is, akik becsületből, kötelességtudatból, büszkeségből hallgatnak. Akinek a szerzeményei olyan értékeket képviselnek, melyek ritkaságszámba mennek manapság. Aki drámai erejű dalt (Passing By) tud írni a házasság fájdalmáról. Akinek a sorvégi csendjeiben több érzés lakik, mint mások életművében. Aki elhiteti a hallgatóval, hogy hisz az örökké tartó párkapcsolatban, igazán különleges alkotó. Aki pedig így is él, igazi példakép.
Robert és felesége, Susan Turner-Cray, brit modell, színésznő, rendező 1989-ben ismerkedtek meg Tokióban, és 1990 óta boldog házasságban élnek. A nagyvárosok zűrzavarától elvonulva, vidéken nevelgetik fiukat.
„And if we protect our love
There’s a chance that we might
Make it last forever”
